“Ha az ember harcok és a tudattalannal való találkozás révén elég sokáig szenvedett, egyfajta objektív személyiség; egy olyan mag alakul ki a személyben, amely az élet legnagyobb viharai közepette is nyugodt, csendes, intenzíven él, de anélkül, hogy cselekedne és részt venne a konfliktusban”. Marie – Louise von Franz
Naiv szemmel nézve furcsa, hogy az alkímiában a végtermék olyasmi, ami a természet rendje szerint nagyon alacsonyrendűnek tekintjük, nevezetesen egy kőnek, aminek a lényege, hogy csak ott van. A kő nem eszik és nem iszik, nem alszik, csak ott marad az örökkévalóságig. Ha belerúgsz, akkor ott marad, ahová elrúgtad, és nem mozdul. De az alkímiában ez a megvetett dolog a cél szimbóluma. Ahhoz, hogy fogalmat alkossunk, mit jelent ez, mélyen bele kell merülnünk a Kelet, az alkimia misztikus nyelvezetébe és a keresztény misztika bizonyos más irányzataiba is.
Ha az ember harcok és a tudattalannal való találkozás révén elég sokáig szenvedett, egyfajta objektív személyiség; egy olyan mag alakul ki a személyben, amely az élet legnagyobb viharai közepette is nyugodt, csendes, intenzíven él, de anélkül, hogy cselekedne és részt venne a konfliktusban.
Ez a lelki béke gyakran akkor érkezik meg az emberekhez, amikor már elég sokáig szenvedtek: egy nap valami eltörik, és az arc nyugodt kifejezést nyer, mert megszületett valami, ami a középpontban marad, a konfliktuson kívül vagy azon túl, ami már nem megy tovább úgy, ahogy eddig.
Természetesen két perc múlva újra kezdődik, mert a konfliktus nem oldódott meg, de az a tapasztalat, hogy a konfliktuson túl, csendesen ott valami, megmarad, és onnantól kezdve a folyamat mássá válik.
Az emberek már nem keresik, tudják, hogy a dolog létezik, egy pillanatra megtapasztalták. Ezután az opusnak van egy célja, hogy újra megtalálja ezt a pillanatot, és lassan képes legyen megtartani, hogy valami állandóvá váljon.
Az élet minden küzdelmében mindig ott van az az egy dolog, ami túl van a küzdelmen; ahogy Dr. Jung olyan szépen leírja Az aranyvirág titka (magyarul Az alkimista elképzelésekről; C.G.Jung összegyűjtött munkái 13. köt, Scolar) című könyvhöz fűzött kommentárjában: olyan, mintha a vihar fölött állnánk, a hegyen állnánk.
Az ember látja a fekete felhőket, a villámokat és a szakadó esőt, de valami az emberben mindezek felett áll, és ő csak nézni tudja. Bizonyos értelemben ő is benne van, de más értelemben kívül vagy rajta.
Egy szerényebb vagy kisebb léptékű skálán akkor érted el ezt, ha a kétségbeesés viharában vagy egy konfliktus mindent elsöprő, feloldó rohamában egy másodpercre meg tudod őrizni a humorérzékedet, vagy esetleg ismét eluralkodik rajtad a negatív animusz, és hirtelen azt mondod magadnak, hogy hallottad már ezt a dumát.
Lehet, nem tudsz megszabadulni a destruktív animuszodtól, lehet, hogy még mindig túl erős, de valami benned elmosolyodik, és azt mondja, hallotta már ezt az ostoba nótát; szeretnél nevetni magadon, de a büszkeség ezt nem engedi, és haladsz tovább a negatív animusszal, és ő pedig megint elkap téged.
Ezek azok az isteni pillanatok, amikor valami világossá válik, túlmutatva az ellentéteken és a szenvedésen.
Általában ezek csak rövid pillanatok, de ha elég sokáig dolgozol magadon, a kő lassan növekszik, és egyre inkább a személyiség szilárd magvává válik, amely már nem vesz részt az élet majom-cirkuszában.
Valószínűleg erre gondolnak itt: a Hold, aki az életet gorilla-cirkuszát uralja, megállítja a fluxusát és megjelenik valami, ami örök és a konfliktuson túli. A Hold ”megalvad”, az élet folyamatát valami, az életen kívüli örökkévalónak látják. Az élet maga is megalvad és kilép a saját ritmusából, ami valószínűleg a halálra való felkészülés, hiszen a halál az élet természetes vége, az életből kinövő gyümölcs: a megélt élet hozza létre a halált meghaladó viszonyulást az örökkévalóhoz .
Marie-Louise von Franz: Alchemy , 168-170 old
A szerzőről:
Marie-Louise von Franz Carl Gustav Jung lélektani iskolájának prominens képviselője, nemzetközileg ismert és elismert szaktekintély. Münchenben, 1915 január 4-én született, osztrák vezérkari tiszt apa és német anya lányaként. A család 1918-tól Svájcban élt. Von Franz Zürichben végezte iskoláit, és szerzett doktorátust klasszika-filológiából.
Tizennyolc éves volt, amikor megismerte Jungot. Segítségére volt a mesternek latin és görög alkimista szövegek fordításában – ami kiváló nyelvtudást feltételez. Nem is csoda, hogy későbbi műveiben ismételten foglalkozik az alkímia mélylélektani hátterével, s egy-egy pszichológiai jellegzetességre az alkímiából vett utalással lobbant fényt.
Húszas éveiben már behatóan foglalkozott mesék lélektani elemzésével. Ez életművének másik nagy fókusza, ideértve a legendák interpretálását is, valamint a mítoszkutatást, hiszen mindezekben a közös emberi „őslélek”, a kollektív tudattalan nyilatkoztatja ki önmagának egy-egy jellegzetességét, sérülési és gyógyulási lehetőségét, veszélyeit és esélyeit. Hogy is hiányozhatna e sorból álmaink labirintusának s a legnemesebb értelemben vett önmegvalósításnak: az individuációnak, továbbá az idő és a halál elködlő határmezsgyéjének kutatása?
Amikor 1948-ban Zürichben megalakították a Jung Intézetet, a fiatal von Franz nem maradhatott ki az oktatói karból.
Marie-louise von Franz 1982 óta visszavonultan élt Küssnachtban, a Zürichi-tó partján lévő városkában, ahol Jung is élt, s ahol a Jung Intézet működik. 1998-ban halt meg.
Mintegy két tucat könyve és számos tanulmánya jelent meg, melyek jó részét több idegen nyelvre is lefordították. Némelyiket angolul írta.
További Marie- Louise von Franz a blogon
