Vannak olyan időszakok, amikor életünk megszokott keretei széthullanak, és velük együtt akár régi identitásunk is. Szakítunk, elveszíthetjük munkánkat, kapunk egy súlyos diagnózist vagy megrendülhet régi világképünk. Az asztrológiában – nagyon durva egyszerűsítéssel, hiszen soha nem elszigetelten érvényesülnek – húzós Szaturnusz- és Plútó-tranzitokhoz is társíthatunk hasonló élményeket. Most azonban nem asztrológiáról lesz szó.
A This Jungian Life című jungiánus podcast 2025. december 18-i adásában Deborah Stewart és Joseph Lee analitikusok az alkímiai mortificatióról, a jelképes halálról és az azt követő felbomlásról beszélgetnek. Amikor átéljük, ritkán látunk benne fordulópontot. Inkább úgy érezzük, minden véget ért. Dühöngünk, tiltakozunk, újra és újra átgondoljuk a történteket, és legszívesebben már túl is lennénk az egészen. Csakhogy míg a veszteség akár egy pillanat alatt bekövetkezhet, feldolgozása hónapokig, sőt évekig is eltarthat. A kanyarokat nem lehet levágni.
Ilyen időszakokban lelkünk egy téli tájhoz hasonlít. Az elhalt növények a föld alatt bomlanak, de az alkímiai felfogás szerint az egyik forma pusztulása egy másik keletkezésének feltétele lehet. A régi élet maradványaiból tápláló talaj válhat, ám ezt hosszú, kietlen várakozás előzheti meg. Az alkímiai szakaszok ismerete távlatot ad: a jelen fájdalma nem feltétlenül tart örökké. Ezt a távlatot azonban a szenvedő sokszor nem érzékeli. A beszélgetés mégis segít megérteni, mi zajlik bennünk, amikor a régi már elmúlt, az új pedig még nem körvonalazódik. A blogomon magyar kivonata olvasható, angolosok számára belinkeltem a videót.
“Éld túl az életed telét: az alkimiai mortificatio értelmezése” bővebben
