Catherine Nixey The Darkening Age: The Christian Destruction of the Classical World (Az elsötétülés kora: Hogyan pusztította el a kereszténység a klasszikus világot) című könyve 2017-ben jelent meg. Szinte azonnal bestseller lett, 12 nyelvre fordították le, többek között románra is (Magyarországon jószerivel ismeretlen). Már három kiadást megért, rangos elismeréseket kapott, egyszersmind hatalmas vihart is kavart.
Az Asztropressz küldetése az aktuális és várható bolygóhatásokkal, a személyi horoszkópban rejlő lehetőségekkel és korlátokkal kapcsolatos reális tájékoztatás. Akkor is, ha ez nincs összhangban a new ages „szellemiség” által diktált minden szép-minden jó narratívákkal. Erre az esetre is vonatkoznak a kommentelési etikettben írtak: aki nem ért egyet az itt megfogalmazott szempontokkal, nyugodtan abbahagyhatja oldalam követését és keressen magának lightosabb olvasnivalót. Nincs harag 🙂 Mindkettőnknek időt, energiát spórol meg 🙂 Nekem legalábbis rengeteget, hiszen nem kell az irreleváns kommentek moderálására, nagyon sok esetben ezzel egyidejűleg szerzőik spammelés miatti jelentésére és letiltására is pazarolnom értékes időmet. Így ezt további hasznos tartalmak írására fordíthatom. Bevallom, annak ellenére, hogy naponta többször is kénytelen vagyok sort keríteni rá, utálom használni a “Törlés”, “Tiltás” funkciókat. Mindkettőnknek szebb lesz a napja, ha egyáltalán nem kerülök, vagy a jelenleginél sokkal ritkábban kerülök ilyen kínos döntéshelyzetekbe. Bízom benne azonban, hogy az ezogagyi helyett a valósággal nagyobb összhangban levő tartalmakra fogékony, azokat kimondottan igénylő többség -vagyis a tényleges célközönségem – a jövőben is velem marad |
A szerző ugyanis, aki Cambridge-ben tanult klasszika-filológiát, és jelenleg az Economist újságírójaként dolgozik, gazdagon dokumentált tényanyaggal igyekszik eloszlatni azt a képzetet, hogy a kereszténység teret hódítása, majd államvallássá válása a Római Birodalomban annyira békés, és mindenki által sóvárgott folyamat lett volna, ahogy a köztudatban él.
„ Ma megnyugtatóan világias formában mesélik el, miként hódította meg a kereszténység Rómát. Ez a történet meggyengült császárokról és betörő barbár seregekről szól, büntető adókról, borzalmas járványokról és egy fáradt és kimerült lakosságról. Ahol a vallás említésre kerül ezekben az elbeszélésekben, ott gyakran pszichológiai szerepet kap. Az indoklás szerint ez a kor a szorongás kora volt. Betegség, háború, éhínség és halál, az adószedők szintén elkerülhetetlen rémségéről nem is beszélve, járta be a birodalmat. A harmadik században, egy ötvenéves időszak alatt nem kevesebb, mint huszonhat császár és talán ugyanennyi, ha nem több trónbitorló követelte magának a hatalmat. A barbárok, bár még nem egészen a kapu előtt, de már biztosan a közelben gyülekeztek, és portyákat indítottak Britannia, Gallia, Spanyolország, Marokkó, sőt maga Itália ellen is”
„Ki ne keresne – érvelnek a kereszténység hagyományos narratívái – ilyenkor megnyugvást? Ki ne vonzódna egy olyan valláshoz, amely biztosítja követőit, hogy ha nem is ebben az életben, de talán a következőben a dolgok egy kicsit kellemesebbek lesznek? Ki ne vágyna olyasmit hallani, hogy valakinek, valahol, valakinek van egy terve – és hogy ez mind ennek a része? Ahogy egy huszadik századi történész fogalmazott: „A szorongás korában minden »totalista« hitvallás nagy vonzerőt gyakorol: elég belegondolni, mekkora vonzerőt gyakorol napjainkban a kommunizmus sok zavart elmére”. E.R.Dodds: Pagan and Christian in an Age of Anxiety (Cambridge University Press 1965)”.
„A könyvben bemutatott pusztítás mérhetetlen – és a modern világ mégis szinte teljesen megfeledkezett róla. Az egyik legbefolyásosabb egyháztörténész úgy írta le a kereszténység hatalomátvételének pillanatát, mint amikor minden elnyomás megszűnt, amikor ‘az emberek, akik egykor nem mertek felnézni, mosolygó arccal és csillogó szemmel üdvözölték egymást’. A későbbi történészek egyetértő kórusba tömörültek. Miért ne örültek volna a rómaiak a megtérésnek? Ők – folytatódik ez az érvelés – értelmes emberek voltak, és amúgy sem hittek igazán a saját vallásukban, annak minden méltóságot nélkülöző priapikus jupitereivel és buja vénuszaival. Nem, szól az okoskodás: a rómaiak várakozó keresztények voltak, akik készek voltak feladni abszurd és zavaros többistenhívő rituáléikat, amint egy értelmes (értsd: egyistenhívő) vallás megjelenik a színen. Ahogy Samuel Johnson ezúttal is frappánsan megfogalmazta: ‘A pogányokat könnyen megtérítették, mert nem volt mit feladniuk.’
Tévedett. Sokan boldogan tértek át a kereszténységre, ez igaz. De sokan nem. Sok római és görög nem mosolygott, amikor látták, hogy megfosztották őket vallási szabadságuktól, könyveiket elégették, templomaikat lerombolták, és kalapácsos gazfickók szétverték ősi szobraikat. Ez a könyv az ő történetüket meséli el; ez a könyv kendőzetlenül gyászolja az emberiség történelmében valaha látott legnagyobb művészetpusztítást. Ez a könyv a kereszténység „győzelme” mögött meghúzódó tragédiákról szól.” (Catherine Nixey: The Darkening Age)
Nixey jelentősen árnyalja azt a tetszetős narratívát is, miszerint az egyház tartotta életben – a klasszikus kor latin és görög nyelvét a középkorban, amíg a reneszánsz idején szélesebb körben is elterjedt a klasszikus műveltség. A kolostorok valóban számos értéket őriztek meg. Ennek bekövetkezése előtt azonban, a negyedik és az ötödik században a keresztény egyház soha nem látott mértékű pusztítást vitt véghez. Lerombolták és felégették a templomokat, a szobrokat, tömegesen semmisítették meg a könyveket, köztük az egyiptomi Szerapeumban őrzött alexandriai könyvtár maradványait. A későbbi századokban ez rendszeres gyakorlattá vált, elég csak az inkvizíció viselt dolgait felidézni. Cancel culture volt ez a javából, amelynek köszönhetően az antik irodalom csupán töredéke maradt meg. (Asztrológusként nem árt tudni, hogy a régi asztrológiai munkák nagy része is megsemmisült; a fennmaradtak majd arab közvetítéssel kerülnek vissza jóval később. Erre Nixey nem tér ki külön, hanem Nicholas Campion A Nyugati asztrológia története I – II-ben lehet bővebben olvasni róla többek között.) A térítéseket sok mindennek lehetett nevezni, csak békésnek nem, a „pogányok” elleni erőszak, legyilkolásuk, kirablásuk pedig az egymás mellett élés része volt.
Mindez persze a könyv megjelenése előtt sem volt hét pecsétes titok: aki kicsit is érdeklődik a történelem iránt, ókori és modern szerzők munkáiból is tájékozódhat. (A könyvben terjedelmes bibliográfia található az antik világ pogány és keresztény szerzőitől, valamint a későbbi forrásokból, a legmodernebbekig bezárólag. Töri-allergiás mimózalelkü szentfazakak itt abbahagyhatják, és böngésszgessék szentéletű Bese atya munkáit. Ha igazi buzgalommal keresik, még találhatnak tőle pár cikket. Ha mégsem, még mindig vehetnek tőle pár hittanórát is).
Nixey gyakran hivatkozik a Magyarországon kevéssé ismert Edward Gibbon hatkötetes, A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története című munkájára. (A Libriston nagyon baráti árban szerezhető be a Decline and Fall of the Roman Empire mind a hat kötete : Vol 1, Vol 2, Vol 3, Vol 4, Vol 5, Vol 6, illetve egy rövidített, egy kötetes változat. Bár a hat vaskos könyv áttanulmányozása nagy erőpróba, az utóbbi egy ismerete hozzátartozna az általános műveltséghez.)
A felvilágosodás korának nagy angol történésze szerint a kereszténység teret hódítása sokkal nagyobb szerepet játszott ebben a folyamatban, mint a barbárok inváziói; államvallássá válása pedig a sötétség századainak kezdetét jelentette, amelybe csak majd a reneszánsz hozott némi fényt.
Nixey munkája nagyjából a késői antikvitás (III-VIII század) korát fedi le, ami általában a késő Római Birodalmat (284-641) és a kora középkort (V.század vége -X.század) magába foglaló időszakot jelenti. Krónikájának azonban jelenkori aktualitása is van.
A Prológus egy, a 385 körüli Palmürában játszódó jelenettel kezdődik, nem véletlenül. A megjelenési év 2017, a szerző pedig, korábbi terveivel ellentétben azért nem tudott a helyszínre utazni amikor könyvén dolgozott, mert a térséget az Iszlám Állam terroristái tartották megszállva, akik Palmüra ókorból fennmaradt építészeti remekeit is lerombolták. Ezért amikor azokról a „szakállas, fekete köpenyes fanatikusokról” ír, akik földdel egyenlővé tették a szíriai város épületeit, az olvasó a negyedik századi keresztény fundamentalistái helyett a közelmúlt történelmének televíziós felvételeire asszociál kapásból. Hogy az említett jelenetben éppen Pallasz Athéné a bölcsesség, az igazságos háború, a jog, az igazságosság, a művészetek, a kézművesség és a képzés istennője szentélyébe rontottak be, és az ő gyönyörű szobrát döntötték le, szintén önmagáért beszél.
A mindenáron vértanúhalált hajszoló korai keresztények (és hozzátartozóik, pl a könyvben említett, fia mártírhalála felett örvendező anya) akkor is mutatnak párhuzamokat a jelenkor öngyilkos iszlamistáival, ha nem álltak rendelkezésükre a modern technológia eszközei, és nem feltétlenül akartak másokat is magukkal rántani a túlvilágra. (Gibbonhoz hasonlóan egyébként Nixey is felhívja a figyelmet a mártírsztorik túlzásaira. Míg Néró császár valóban kegyetlenkedett a keresztényekkel, őket téve meg bűnbaknak Róma leégése miatt, a többi római császár és helytartó nem akarta feltétlenül halálukat. Őket elsősorban a jó kormányzás és a polgári rend fenntartása érdekelte, amelyet a fegyelmezetlen keresztények veszélyeztettek. A Nixey által idézett ókori beszámolók olyan császári tisztviselőkről szólnak, akik „egyszerűen nem akarnak kivégezni”; inkább a keresztények perverz mártíromságvágya kényszeríti őket erre. Arról nem is beszélve, hogy az áldozatok száma menet közben misztikus módon meghatványozódott. Bővebben ld. Candida Moss történész The Myth of Persecution: How Early Christians Invented a Story of Martyrdom (Az üldöztetés mítosza: Hogyan találták ki a korai keresztények a mártíromság történetét? ) című könyvét.
Az olvasmányosság kedvéért a fejezetek egy-egy rekonstruált történettel kezdődnek, aztán bárki által ellenőrizhető történelmi tényekkel folytatódnak. (Tehát szó sincs alternatív historizálásról, „elhallgatott, titkos történelemról”. ) A szál cikk-cakkban halad: Egyiptomból, ahol a szerzetesség megszületik, Rómába vezet, ahol éppen kezd megjelenni ez az új vallás. Ezután Észak-Törökországban, Bithyniában bukkan fel, ahol először írt nem keresztény részletes feljegyzést a keresztényekről. Majd az egyiptomi Alexandria, a leborzalmasabb atrocitások helyszíne kerül sorra: szinte magunk előtt látjuk Szerapisz temploma (és benne az Alexandriai könyvtár maradványainak) lerombolását, és Alexandriai Hüpátia , az ókor egyik utolsó polihisztora brutális kivégzését. Utóbbi hölgy csillagászattal is behatóan foglalkozott, amely akkoriban elválaszthatatlan volt az asztrológiától. Az asztrolábium – évszázadokon át fontos mérőeszköz azasztrológiában – feltalálását is neki tulajdonítják. A vakbuzgó keresztény csőcselék 415 márciusában elevenen megnyúzta, ily módon tisztítva meg a várost az utolsó bálványimádótól is, egyszersmind precedenst teremtve a későbbi boszorkányüldözésekre is.
Olvashatunk Hüpátia kortársáról, Atripéi Szent Senudáról is, aki délebbre, Egyiptom vidéki részén élt, ahol a ma Fehér kolostor néven ismert komplexum apátja lett (amely ma is áll a mai Sohag városában). Senudát ma a kopt egyház szentnek tekinti, de jámborsága elég sajátos módon nyilvánult meg: egy rablóbanda tagja volt, akik betörték azoknak a helyieknek a házaiba, akiknek helytelenítették a teológiai nézeteit, és összetörték vagy elrabolták értékeiket. Más szentéletű sivatagi szerzetesek is előszeretettel éltek ezekkel a bevételszerzési módszerekkel; persze a Tízparancsolat lopást, ölést tiltó szabályait nem szegték meg, hiszen „csak” pogányokról volt szó.
Szókimondása miatt persze a könyv kapott hideget-meleget. Egyes kritikusok felületességgel vádolták, ami csak abból a szempontból igaz, hogy a nem történész képzettségű olvasó számára is olvasmányos, élvezhető stílusban van megírva. A bőséges bibliográfia jóvoltából aki szeretne, még jobban elmélyülhet a témában.
A hardcore ateista, racionális megközelítésmódot kicsit zavarónak találtam, hiszen ez nem ad kielégítő választ a vallási fanatizmus könyvben taglalt formáira, sem a lehetséges megoldásokra. De ezzel már a pszichológia területére érkeztünk, ami meghaladja egy történelmi ismeretterjesztő kereteit, bármennyire jól legyen is megírva. Valamelyest problémás, hogy a könyvből kirajzolódó antik, a kereszténységet megelőző, vagy azzal párhuzamosan létező világ talán kissé túlidealizált; a mai értelemben vett demokráciáról és pluralizmusról nem lehetett beszélni. Ettől függetlenül, a „sötét középkor” századainál összehasonlíthatatlanul szabadabb, élvezhetőbb időszak volt, a művészetek, tudományok számára nagyobb mozgástérrel. Egy újabb hasonlóra minimum 1500 évet kellett várni, és jelenlegi formáját hasonló veszélyek fenyegetik, mint a Római Birodalmat.
A könyv talán ebből a szempontból a legaktuálisabb. Jelenleg kétfajta barbarizmus közül “választhatunk”. Az egyik a Nyugaton egyre inkább terjedő és egyre erőszakosabbá váló iszlám. Nixey könyvét olvasva könnyen belátható, hogy módszereiket és mentalitásukat illetően a korai keresztények és az Iszlám Állam vagy akár a Hamász fanatikusai között nincs túlságosan nagy különbség, és ma tömegesen tüntetnek ilyen figurák a nyugati nagyvárosokban.
Fel lehetne lélegezni, hogy a Felvilágosodás Korától a kereszténység jelentős szekularizációs folyamaton ment keresztül, át tudta venni annak értékeit, bizonyos keretek között meg tudott újulni. Ajánlgatják, még úgynevezett szekuláris, (konzervatív) liberális think-tankok is a Nyugat spirituális identitásválsága, a vírusként terjedő woke ideológia, és az űrt erőszakkal betölteni igyekvő iszlám alternatívájaként. Csakhogy éppenséggel azt látjuk, hogy részben a terjedő iszlám fundamentalizmus, részben a valóságtól elszakadt progresszív mozgalmak hatására a politikai kereszténység szélsőségesebb formái kezdenek teret hódítani.
A közelmúlt történelme alapján ezért úgy tűnik, mintha az enyhülés szekularizálódási folyamatai csupán a felszínen mentek volna végbe; a mélyben ugyanaz a középkori sötétség tátong. És amint a szekularizáció keretei lazulnak, előtör. Inkvizícióval, kínzásokkal, könyvégetéssel, boszorkányperekkel. A náciknak falazó Vatikán , a Nyilas pártszolgálatosként reverendában uszító Kun Páter , aki százakat kínzott meg, rabolt ki és gyilkolt meg, elvileg már csak rossz emlék, hiszen a második világháború rég volt. A volt Jugoszlávia széthullását követő Délszláv Háború (1991-2001) népirtásaiban azonban az ortodox szerb egyház kulcsszerepet játszott. Romániában vallási fanatikusok még mindig égetnek meg „boszorkányokat”; legutóbb 2019-ben történt ilyesmi. (Igaz, az ilyen egyéni atrocitások felett nem húny szemet az EU-s tagállam, börtön jár értük, és az is önmagáért beszél, Catherine Nixey könyvének van román nyelvű fordítása, magyar nincs.) A 2022 február 24-én kitört orosz -ukrán háború pedig most, jelen poszt megírásakor is zajlik, és még kormánypárti platformok is elismerik, hogy: „Az orosz kormány és média gyakran hangsúlyozza az orosz ortodox egyház szerepét és fontosságát az orosz identitás és kultúra védelmében. Ezt a narratívát gyakran használják arra, hogy legitimálják Ukrajna megtámadását és a szeparatista erők támogatását arra hivatkozva, hogy a vallás is összeköti ezeket a területeket Oroszországgal”.
2022 tavaszán pedig az alábbiak láttak napvilágot az orosz mainstream médiában. Nem dzsihádisták, hanem állítólagos jámbor keresztények szájából/klaviatúrájából. Nem először és nem utoljára.
„Személy szerint úgy gondolom, hogy a legreálisabb út a III. világháború útja, ami azon alapul, hogy ismerjük magunkat és vezetőnket, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint, tudjuk, hogyan működik itt minden, lehetetlen – nincs esély rá –, hogy feladjuk. Az az elképzelés, „hogy minden atomcsapással fog végződni, számomra valószínűbb, mint a másik kimenetel. Ez egyrészt rémisztő, másrészt tudjuk, hogy ez az, ami.” (Margarita Szimonjan, a Russia Today vezetője)
„De mi a mennybe jutunk, míg ők egyszerűen meg fognak dögleni.” (Szolovjov)
„Egyszer úgyis mindannyian meghalunk.” (Szimonjan)
Az orosz mintát lelkesen követő Magyarországban az utóbbi években riasztó lendületet kapott ez a trend. Az olyan lelkipásztori dörgedelmeken, mint amikor Németh Sándor rámutatott, hogy a jógázás démontiszteletre rendelt mozgáskultúra , vagy amikor egy mainstream egyházi lapban az ezotéria tévútjaira figyelmeztetve összemosták a buddhizmust a szélsőséges iszlámmal, még akár mosolyogni is lehetne. (Főleg az utólagos fejlemények ismeretében. Két nappal az ominózus cikk megjelenését követően ugyanis a Vasárnapnál rendszeresen publikáló Bese Gergő atya, a kormány sztárpapja hetedhét országra szóló melegpronó-botrányba keveredett. Így aztán az szerkesztőségnek a következő napokban a tiszteletes úr írományainak eltávolítása nem hagyott időt az okkultizmus fertőjében fetrengők lelki üdve miatti aggodalomra. Hiába, az ördög nem alszik 🙂 )
Az azonban már kevésbé vicces, amikor jónevű karikaturistát hurcolnak meg vallásgyalázás vádjával, de közben egyházi-kötődésú pedofilbotrányokat, gyermekbántalmazásokat elsikálnak, vagy legalábbis amíg lehet, mentegetik a menthetetlent, (pl. a Böjte Csaba körüli ügyek 2023 nyarán, aztán a 2024 elején kipattant kegyelmi ügy), egy lelkész hangot ad abbeli véleményének, hogy a holokauszt Jézus elutasítása miatt történt meg, egy kalotaszegi esperes pedig az alábbi módon gondoskodott volna a párizsi olimpiai megnyitó résztvevőinek lelki üvdéről „Kiherélni, ha még vannak tökeik, a lyukaikba égő parazsat tenni, élve megnyúzni és felnégyelni”
Ezek után nem csoda, hogy jóllehet a sztálinizmus igen távol áll tőlem, a Szent Gellérthegyi Szabadságszobor talapzatára tervezett keresztről azok a lelkes zelóták jutottak eszembe, akik Aphrodité ledöntött szobrát is egy homlokára vésett kereszttel igyekeztek démon-mentesíteni. (Mellesleg nem csak a magamfajta újpogányok és az antiklerikális ateisták találták szerencsétlen ötletnek, hanem a jobboldali, konzervatív tábor néhány prominens képviselője is. Bencsik Andrásnak, a Demokrata főszerkesztőjének például, akivel nagyon kevés dologban értünk egyet, az enyéméhez kísértetiesen hasonló asszociációi támadtak. Véleménye szerint olyan lenne a kereszt a tervezett helyén, „mintha a méloszi Aphrodité, ismertebb nevén a milói Vénusz talapzatára valakik utóbb egy keresztet faragnának, vagy mintha a Puskás Aréna főbejáratánál egy hatalmas kőkeresztet szerelnének az aréna homlokzatára, vagy mintha a riói kitárt karú Krisztus-szobor talapzatára faragnának egyet”. (…) Pontosan így nem illik a kereszt a Szabadság-szobor talapzatára. Vannak dolgok, amik úgy tökéletesek, ahogy vannak, és nem szabad őket háborgatni. Nem szabad. Tilos. Nem pingálunk aranyláncon lógó keresztet a Mona Lisa nyakába sem”.
E trendek miatt érzem kötelező háziolvasmány-jellegűnek Catherine Nixey könyvét. Időmtől függően igyekszem néhány részt lefordítani belőle. Esetleges hiányosságai ellenére is jó lenne mielőbb magyar fordításban is látni, hogy mások számára is egyértelműbbé váljanak a történelmi párhuzamok, tudatosuljanak a legrosszabb forgatókönyvek, amelyek akár nagyon rövid időn belül is bekapcsolhatnak.
Könyv elérhetősége: Catherine Nixey The Darkening Age: The Christian Destruction of the Classical World (Az elsötétülés kora: Hogyan pusztította el a kereszténység a klasszikus világot)
Kapcsolódó
Persecution of pagans in the late Roman Empire (Wikipedia)
A BLOGOMBAN MEGJELENT FORDÍTÁSOKAT, ÍRÁSOKAT ÉS KÉPEKET A SZERZŐI JOGRÓL SZÓLÓ 1999. ÉVI LXXVI. TÖRVÉNY ÉRTELMÉBEN AZ ENGEDÉLYEM NÉLKÜL MÁSHOL KÖZZÉTENNI TILOS. EZ ALÓL KIVÉTELT KÉPEZ, HA CSAK AZ ÍRÁSOM ELSŐ NÉHÁNY SORÁT TÜNTETIK FEL, MAJD A FOLYTATÁSÉRT A BLOGOMRA KATTINTVA JUT EL AZ OLVASÓ! AMENNYIBEN MÁS FORRÁST NEM JELÖLÖK MEG, AZ ÍRÁSOK, FORDÍTÁSOK A SAJÁT SZELLEMI TERMÉKEIM, KERESKEDELMI FORGALOMBAN TÖRTÉNŐ ÉRTÉKESÍTÉSÜKHÖZ CSAK SZEMÉLYES EGYEZTETÉST KÖVETŐEN JÁRULOK HOZZÁ!