A hegymászók természetesen nem beszélik a célok és célkitűzések vállalati nyelvét. Amikor azonban „csúcslázat” emlegetnek – arról a különös, sokszor végzetes mágneses vonzerőről beszélnek, amelyet bizonyos hegycsúcsok gyakorolnak a mászók elméjére –, ösztönösen is valami hasonlóról számolnak be: eltökélten kitartanak egy cél mellett, amely – akárcsak a hajósokat sziklának vezető szirénének – elpusztítja azokat, akik túl erősen küzdenek érte. Ed Viesturs, aki távcsövön nézte végig az 1996-os tragédiát, érzékletesen beszélt erről a csáberőről. „Amikor ott fenn vagy, és évek óta ezért edzed magad, hónapok óta erre készülődsz, de valahol hátul a fejedben azt mondja egy hang, hogy vissza kell fordulni, mert késő van, fogytán az oxigén, mágnesként kezd vonzani magához a hegycsúcs, mert már látod. Sokaknál olyan erős ez a vonzerő, hogy megszegik a szabályokat, és továbbmennek a csúcsra. Ha szerencsés napjuk van, megússzák. Rosszabb napokon viszont meghalnak.” Oliver Brukeman: Túladagolt boldogság
Suhajda Szilárd hegymászó halálára reflektáló asztrológia szösszenetemre rengeteg visszajelzés érkezett. Szokásos módon voltak értelmes meglátások, kérdések, és total bullshit rámírogatások is. Ezeket szokásos módon, jelentéssel és letiltással kezelem. Észosztóknak csakszólok : egy letiltásra nagyjából három új oldalkedvelés a hozzávetőleges arány.Ezért jobban teszed, ha a klaviatúra felesleges gyötrése helyett inkább elolvasod az ajánlott irodalmat, így hátha ragad valami rád, picsogó tündérbogár. Részben ezt előmozdítandó, de leginkább az értelmes olvasók kedvéért hasznosnak találtam bemásolni Oliver Brukeman: Túladagolt boldogság című könyvéből néhány, a hegymászók pszichológiájával kapcsolatos észrevételt. Íme:
| Az Asztropressz küldetése az aktuális és várható bolygóhatásokkal, a személyi horoszkópban rejlő lehetőségekkel és korlátokkal kapcsolatos reális tájékoztatás. Akkor is, ha ez nincs összhangban a new ages „szellemiség” által diktált minden szép-minden jó narratívákkal. Erre az esetre is vonatkoznak a kommentelési etikettben írtak: aki nem ért egyet az itt megfogalmazott szempontokkal, nyugodtan abbahagyhatja oldalam követését és keressen magának lightosabb olvasnivalót. Nincs harag 🙂 Mindkettőnknek időt, energiát spórol meg 🙂 Nekem legalábbis rengeteget, hiszen nem kell az irreleváns kommentek moderálására, nagyon sok esetben ezzel egyidejűleg szerzőik spammelés miatti jelentésére és letiltására is pazarolnom értékes időmet. Így ezt további hasznos tartalmak írására fordíthatom. Bevallom, annak ellenére, hogy naponta többször is kénytelen vagyok sort keríteni rá, utálom használni a “Törlés”, “Tiltás” funkciókat. Mindkettőnknek szebb lesz a napja, ha egyáltalán nem kerülök, vagy a jelenleginél sokkal ritkábban kerülök ilyen kínos döntéshelyzetekbe. Bízom benne azonban, hogy az ezogagyi helyett a valósággal nagyobb összhangban levő tartalmakra fogékony, azokat kimondottan igénylő többség -vagyis a tényleges célközönségem – a jövőben is velem marad. |
Amikor hiába próbáljuk kezünkben tartani a jövőt
Jövő (fn). Az az időszak, amelyben ügyeink
rendeződnek,barátaink igazak, s boldogságunk zavartalan.
Ambrose Bierce: Ördögi kislexikon
1996-ban egy 28 éves indianai férfi, Christopher Kayes himalájai kalandtúrára jelentkezett egy utazási irodánál. Feltett szándéka volt – bár utólag ez ironikusnak tűnik –, hogy pihentető szabadságra utazik. Brókerként, majd vállalati tanácsadóként dolgozott, sokat követelő munkája miatt úgy érezte, hogy kiégett. Kayes mindig is érdeklődött az üzleti világ pszichológiája iránt, úgy döntött hát, hogy doktori címet szerez a szervezeti viselkedés területén. Először azonban szabadságra vágyott, és erre kiváló lehetőséget kínált egy utazási magazin hirdetése, amely csoportos túrázást ajánlott Nepálba. Később Kayes úgy emlékezett vissza, hogy amikor a repülőgép leszállt Katmanduban, alig várta, hogy felfrissülésként elmerülhessen a Himalája szépségétől beragyogott nepáli kultúrában. Kayes azonban olyan zavarba ejtő pszichológiai rejtéllyel találta szembe magát a hegyen, amely még hosszú évekig meghatározta az életét.
Miközben Kayes és túratársai a nagy hegyek lábánál kirándultak, és sátorban aludtak, a hegycsúcs közelében történelmi léptékű katasztrófa volt kibontakozóban. Abban a szezonban tizenöten vesztették az életüket az Everesten, közülük nyolcan mindössze 24 óra leforgása alatt; ez a 24 óra azóta bevonult a hegymászás történetébe, nagyrészt az akkor ugyancsak a hegyen időző és mászó újságíró, Jon Krakauer Ég és jég című sikerkönyvének köszönhetően. Kayes maga is találkozott néhány érintett mászóval és hegyimentővel, akik elcsigázva, összezavarodva értek le a hegyről, próbálva felfogni valahogy a történteket.
Hiába indítanak ma már kereskedelmi céllal expedíciókat az Everestre, hiába elég csupán némi pénz és bizonyos szintű mászótudás, hogy felkísérjék az embert a hegycsúcsra, ma is sokan belehalnak a kísérletbe. Az 1996-os tragédiát az tette különösen hátborzongatóvá – a halottak puszta számától eltekintve –, hogy minden korábbinál megmagyarázhatatlanabb volt. A csúcson nem volt veszélyesebb az időjárás, mint máskor. Amikor a mászók többsége odaveszett, nem alakultak ki hirtelen lavinák. A fizető ügyfelek valamennyien értettek a hegymászáshoz. Az Ég és jég – parázs vitákat szítva – részben egy kazahsztáni hegyi vezető, Anatolij Bukrejev csökönyösségének és arroganciájának tulajdonította a tragédiát. A felvetés nem alaptalan, de összességében ez a magyarázat sem kielégítő. A hegymászók általában hajlamosak a csökönyösségre és az arroganciára. Szerencsére ennek ellenére is ritkák az 1996-oshoz mérhető katasztrófák.
Az abban az évben történteket összességében inkább a tömeges irracionalitás következményeként értelmezhetjük – az események akkor harapóztak el, amikor a csúcstól mintegy 200 méterre lévő sziklafalon, az úgynevezett Hillary-lépcsőn május 10-én dél körül „dugó” alakult ki. Az Új-Zélandról, az Egyesült Államokból és Tajvanról érkezett csapatok – összesen 34 mászó – mind aznap akarták teljesíteni a mászás utolsó szakaszát, a7900 méteren fekvő négyes tábortól a 8800 méteres csúcsig. Az amerikaiak és az új-zélandiak összehangolták a mozgásukat, hogy zökkenőmentesen haladhassanak felfelé, majd lefelé. A tajvani mászók azonban megszegték a megállapodást, hogy nem aznap indulnak el a csúcsra, az előreküldött vezetők pedig – a tervekkel ellentétben – nem húzták ki a biztosítóköteleket a Hillary-lépcsőnél, így aztán a zökkenőmentes haladás hamarosan torlódássá fajult.
Az Everest csúcstámadásainak egyik legfontosabb tényezője az időzítés, ezért a mászók általában szigorúan betartják a visszafordulásra vonatkozó időpontot. Ha a mászó éjfél körül távozik a négyes táborból, bízhat benne, hogy nem sokkal dél után felér a csúcsra. Ha azonban nem ér fel a legkésőbbi időpontig, amit a visszafordulásra előre kitűzött – ez dél és kettő között bármi lehet az időjárási viszonyoktól és a túravezető kockázatvállalási kedvétől függően –, le kell mondania a tervről és vissza kell fordulnia. Ha nem így tesz, azzal azt kockáztatja, hogy kifogy a palackozott oxigénből, és sötétben kell megküzdenie az Everest legveszélyesebb időjárási körülményeivel. A Hillary-lépcsőn keletkezett torlódást látva a csapatok mégis továbbmentek, fittyet hányva a visszafordulás időpontjára. Amikor egy amerikai mászó, Ed Viesturs visszatért a négyes táborba, és távcsővel nézte végig a mászók vánszorgását, nem akart hinni a szemének. „Órák óta másznak, és még mindig nem érték el a csúcsot – gondolta magában egyre rémültebben. – Miért nem fordulnak vissza?”
Két órával délután kettő, a visszafordulás utolsó biztonságos időpontja után még mindhárom csapatból érkeztek mászók a hegycsúcsra. Az új-zélandi csapat egyik fizető tagja, Doug Hansen postás ért fel utoljára, döbbenetesen későn, valamivel négy óra után. Már egy évvel korábban is járt az Everesten, de alig 100 méternyire a csúcstól kénytelen volt visszafordulni. Ezúttal nem jutott le a hegyről. Sötétedés után hét társához hasonlóan ő is erős hóviharba került, amely lehetetlenné tette a tájékozódást, és mínusz 40 Celsius-fokra hűtötte le a levegőt. Csak feküdtek ott a hegymászók, és készültek a halálra. A mentőexpedíció, amelynek több mászó is az életét köszönhette, el sem ért hozzájuk. 1996-ban mind az amatőrök, mind pedig a profik már jó ideje képesek voltak arra, hogy megmásszák az Everestet; az említett év mégis a hegy történetének legtöbb halálos áldozatát követelte. És még ma sem érti senki a pontos okokat.
Talán az egyetlen Chris Kayes kivételével. Joggal hihetjük, hogy a szervezeti viselkedés szakértőjeként egy hajdani bróker nem sokat tehet hozzá egy hegyi katasztrófa elemzéséhez. De minél több részletet ismert meg Kayes, minél szorosabban követte hazatérése után az eset utóéletét, az annál jobban emlékeztette egy olyan jelenségre, amelyet igen gyakran tapasztalt az üzletemberek körében. Kayes gyanúja szerint az Everest mászóit „a célokhoz fűződő szenvedélyük vitte pusztulásba”. Feltevése szerint minél inkább az eredményre – a sikeres csúcstámadásra – koncentráltak, a cél annál erősebben elvesztette külső jellegét, és vált saját identitásuk részévé, énképük egyik szeletévé – akár sikeres túravezetők, akár nagyra törő amatőrök voltak. Ha viszont ez igaz, akkor egyre nehezebben mondhattak volna le a céljukról, hiába sokasodtak a bizonyítékok arra nézve, hogy öngyilkosságba hajszolják magukat. Sőt, Kayes meggyőződése szerint a sokasodó bizonyítékok csak megacélozták a mászók elszántságát arra nézve, hogy semmiképpen sem fordulhatnak vissza. A mászás már nem csupán a csúcs eléréséért folytatott küzdelem volt, de identitásuk megőrzésére is irányult. A teológiában a „teodicea” kifejezéssel illetik azt az erőfeszítést, amikor a világban jelen lévő gonoszság ellenére is megőrizzük hitünket egy jó szándékú istenben; ma már arra is használják a fogalmat, ha az ellenkező értelmű bizonyítékok ellenére is megpróbáljuk tartani magunkat a meggyőződésünkhöz. Chris Kayes ennek alapján azonosította a „céldicea-szindrómát” (goalodicy).
A vállalati világban töltött évei során Kayes növekvő rosszallással figyelte, ahogy a célok kitűzése már-már vallási hitté válik munkatársai körében. A helyzet ma sem sokat változott. A látomásos vezetők legfontosabb tulajdonsága, hogy nagyra törő, merész célokat tűznek ki a szervezet számára, majd valamennyi erőforrásukat a célok elérésének szolgálatába állítják. Közben az egyes alkalmazottakat a saját személyes céljaik kitűzésére biztatják – esetleg kötelezik –, gyakran „SMART” célok formájában (a betűszó a konkrét, mérhető, elérhető, releváns és időben korlátozott szavak angol kezdőbetűiből áll össze). Számos önsegítő könyv szerint a sikeres és kielégítő élethez a kulcsot az ambiciózus és igen konkrét célok jelentik. „Jövő ilyenkor már a feleségem lesz álmaim asszonya/tengerparti házam teraszán üldögélek/10 000 fontot keresek havonta!” E gyakorlat egyik legszenvedélyesebb evangélistája, Brian Tracy így fogalmaz Célok! Hogyan tudod megszerezni, amit csak akarsz – gyorsabban, mint bármikor gondoltad volna című könyvében: „Aki világosan megfogalmazott célok nélkül éli az életét, az olyan, mintha sűrű ködben vezetne… A világos célok lehetővé teszik, hogy saját életed gázpedáljára lépj, és előrelendítsd.”Kayes azonban kénytelen volt észrevenni, hogy a dolgok ritkán alakulnak ilyen szépen. Kitűzik, bejelentik, és általában lelkesen fogadják a vállalati célt. Ám a gyakorlatban kiderül, hogy a cél nem volt elég bölcs – és máris megjelenik a céldicea. A negatív bizonyítékokat úgy értelmezik, hogy még több erőfeszítésre és erőforrásra van szükség, így aztán – nincs ebben semmi meglepő – csak még rosszabbra fordulnak a dolgok. Kayes szerint 1996-ban az Everesten is ilyesmi történhetett.
Chris Kayes ma vállalatvezetést oktat a Washington DC-ben működő George Washington Egyetemen. Az utóbbi években, amikor az előadásai során felhozta az Everestet a célmániával kapcsolatos problémák metaforájaként, gyakran megsértette ezzel a hallgatói érzékenységét. „Egy üzletembernek nem lenne szabad ennyi tragédiával és érzelemmel átitatott témakört tanulmányoznia – oktatta ki udvariatlanul egyszer egy orosz diákja e-mailben. – A tragédia kérdéseit, az emberi lét dilemmáit hagyjuk meg a költőknek, a regényíróknak és a színpadi szerzőknek. E témaköröknek semmi közük ahhoz, amiért vállalatvezetést tanulunk.” Kayes azonban nem tudott lemondani a témáról. „Nem túlzás azt állítani, hogy nap mint nap eszembe jut az Everesten történt tragédia – mesélte nekem. – Talán az a megfelelő kifejezés rá, hogy azóta is kísért az emlék.” Kayesnek a hegyen történtekkel kapcsolatos hipotézisét meggyőzően támasztja alá egy 1963-ban végzett, ám azóta elfeledett pszichológiai vizsgálat. A vizsgálatban az Everest meghódítására vállalkozó profi hegymászók vettek részt. Abban az évben 17 mászó indult el, hogy első amerikaiként érjen fel a csúcsra, így egy James Lester nevű pszichológus kiváló lehetőséget látott az expedícióban, hogy megértse, miért is vállalkozik valaki ilyen merész és veszélyes kalandra. Az Egyesült Államok haditengerészetének támogatásával Lester és néhány munkatársa a kaliforniai Berkeley-be hívták a hegymászókat, hogy személyiségteszteket töltessenek ki velük. Nem sokkal ezután – szokatlanul erős elhivatottságról téve tanúbizonyságot – Lester is hátat fordított a napfényes Kaliforniának, hogy egészen a kettes táborig, 6400 méter magasságig kísérje a mászókat. Ott újabb teszteket kért tőlük és a serpáiktól. Destructive Goal Pursuit: The Mount Everest Disaster (Destruktív célkövetés: katasztrófa a Mount Everesten) című könyvében Chris Kayes beszámol róla, hogy Lester vizsgálatai szerint milyen a tipikus mászó az Everesten: „erősen nyughatatlan, nem kedveli a megszokást, önállóságra vágyik, személyes kapcsolataiban dominanciára törekszik, és hidegen hagyja az udvariassági társas érintkezés. Az átlagnál sokkal jobban izgatja a teljesítmény és a függetlenség.” Nincs ebben semmi meglepő: Lester csak megerősítette azt a közhelyet, amely szerint a mászók többsége domináns és magányos személyiség, aki fittyet hány a társadalmi konvenciókra. Sokkal érdekesebb adatok olvashatók ki azonban azokból a naplókból, amelyeket a mászók Lester kérésére vezettek a készülődés, majd a valódi csúcstámadás három hónapja során.
Az alaptábor felé tartva az amerikai csapat két részre szakadt, mert kétféleképpen akarták megközelíteni a hegycsúcsot. A nagyobb csoport a sokak által megjárt Déli-hágót favorizálta, mert az erős szelek miatt itt viszonylag kevés a hó. A kisebbség viszont a távoli nyugati gerincet választotta volna, ahol még senki sem járt. (A nyugati gerincre még ma is érvényes az a morbid statisztikai különlegesség, hogy a halálozási aránya 100 százaléknál magasabb, vagyis többen haltak meg ott, mint ahányan rajta keresztül elérték a csúcsot.)A nézetkülönbségre Lester is felfigyelt, ezért megkérte a mászókat, hogy a naplóban rendszeresen számoljanak be arról, hogy adott pillanatban mennyire optimistán vagy pesszimistán viszonyulnak az általuk választott útvonalhoz.
A naplók elemzése azután váratlan mintázatot tárt fel. A csúcstámadás napjának közeledtével a nyugati gerincet választó csoport optimizmusát fokozatosan felváltotta a gyötrő bizonytalanság. Ez várható volt, hiszen járatlan útvonalra készültek. Ám a naplók tanúbizonysága szerint a nyugati gerinccel kapcsolatos bizonytalanság és pesszimizmus fokozódásával párhuzamosan egyre elkötelezettebbé is váltak. „Minél bizonytalanabbnak érezték a mászók a csúcs sikeres meghódítását – fogalmaz Kayes –, annál erősebben ragaszkodtak a választott stratégiához.” Különös, önmagát erősítő ördögi körbe kerültek: a csapat tagjai aktívan keresték a céljukkal kapcsolatos negatív információkat – rámutattak például a nyugati gerinc felé vezető utat a szokásosnál is kockázatosabbá változtató időjárási körülményekre –, és ettől nőtt is bennük a bizonytalanság. Ám hogy a bizonytalanság megszűnjön, még erősebb érzelmi kötődéssel viszonyultak a döntésükhöz. Mintha a cél az identitásuk részévé vált volna, ezért a céllal kapcsolatos bizonytalanságuk már nemcsak a tervet fenyegette, hanem a személyiségüket is. Annyira szerették volna megszüntetni a bizonytalanságot, hogy még erősebben kapaszkodtak egy világos, határozott és konkrét tervbe, amely biztos pontot jelentett a jövőre nézve – még akkor is, ha ez a terv egyre nagyobb őrültségnek látszott. Markában tartotta őket a céldicea.
Az 1963-as expedíció boldog végkifejlete – bármennyire tönkreteszi is ez Kayes magabiztos érvelését –, hogy bár a nyugati gerinc mászói kitartottak a veszélyes tervük mellett, életben maradtak. Az 1996-os drámának viszont túl sok szereplője meghalt ahhoz, hogy biztos tudásunk legyen afelől, mennyiben okolhatók ugyanezek a gondolatjátékok az eseményekért. Ám az egyik fizető ügyfél, Beck Weathers – akit kétszer is halottnak nyilvánítottak a hegyen –, visszavonszolta magát a táborba (az orra és több ujja is megfagyott), és megerősítette a feltevés helyességét. „Van olyan, hogy túlhajszoljuk a céljainkat – mesélte később. – Hogy a céljaink megszállottjává válunk.” (Megj: Weathersnél, 1946 december 16, Texas, szintén adott egy Szaturnusz-Plútó együttállás, igaz, az Oroszlánban. Képlete más szempontból is érdemes a tanulmányozásra. Beck Weathers : Túléltem az Everestet (pdf) című könyve magyarul is megjelent)
A hegymászók természetesen nem beszélik a célok és célkitűzések vállalati nyelvét. Amikor azonban „csúcslázat” emlegetnek – arról a különös, sokszor végzetes mágneses vonzerőről beszélnek, amelyet bizonyos hegycsúcsok gyakorolnak a mászók elméjére –, ösztönösen is valami hasonlóról számolnak be: eltökélten kitartanak egy cél mellett, amely – akárcsak a hajósokat sziklának vezető szirénének – elpusztítja azokat, akik túl erősen küzdenek érte. Ed Viesturs, aki távcsövön nézte végig az 1996-os tragédiát, érzékletesen beszélt erről a csáberőről. „Amikor ott fenn vagy, és évek óta ezért edzed magad, hónapok óta erre készülődsz, de valahol hátul a fejedben azt mondja egy hang, hogy vissza kell fordulni, mert késő van, fogytán az oxigén, mágnesként kezd vonzani magához a hegycsúcs, mert már látod. Sokaknál olyan erős ez a vonzerő, hogy megszegik a szabályokat, és továbbmennek a csúcsra. Ha szerencsés napjuk van, megússzák. Rosszabb napokon viszont meghalnak.”
(…)
Persze attól még, hogy a célok jótékony hatásaival kapcsolatos vizsgálat nem létezik, a céloknak lehetnek jótékony hatásai; számos valódi kutatás bizonyítja, hogy ez a gyakorlat igenis sikeres lehet. A történet inkább azt érzékelteti, hogy milyen messzire jutott a célmánia. Lehet, hogy az olvasó maga soha nem írta le az életcéljait, és az is lehet, hogy nem ért egyet a Yale nem létező kutatásának azon sugallatával, hogy az anyagi javak vezetnek a boldogsághoz. Ám a mindezek mögött meghúzódó alapvető késztetés csaknem univerzális. Biztosan volt olyan pillanat az életünkben – minden bizonnyal több is –, amikor kitűztünk valamilyen célt (hogy megtaláljuk a párunkat, megszerezzünk egy állást, egy bizonyos városba költözzünk), majd tervet kovácsoltunk annak eléréséhez. Ha a célok kitűzését és az elérésükhöz szükséges terv elkészítését elég tágan értelmezzük, elmondhatjuk, hogy az emberek többsége éber pillanatai javát ezzel tölti. Akár használjuk a „cél” szót, akár nem, folyton terveket szövögetünk a vágyott célok eléréséhez. „Vegyünk szemügyre bárkit, élete bármelyik szakaszában – írta a nagy francia filozófus, Alexis de Tocqueville –, azt látjuk, hogy új meg új terveken töri a fejét, amelyek célja saját jólétének növelése”. Ne zavarjon meg minket, hogy Tocqueville a „jólét” szót használja; természetesen nagyra törőbb és önzetlenebb célok kitűzésére is képesek vagyunk. Ám attól még a lényeg igaz: a legtöbben folyamatosan tervezgetünk.
Márpedig a boldogsághoz vezető „negatív út” követői éppen ezt a tervezgetést kérdőjelezik meg – hiszen a célok kitűzése, majd hajszolása gyakran visszafelé sül el, korántsem kellemes következményeket vonva maguk után. Alapos okunk van azt mondani, hogy mi is és a minket alkalmazó szervezetek is jobban járnának, ha kevesebb időt töltenének a célok kitűzésével, illetve általánosságban véve is kevésbé kitartóan koncentrálnának a számunkra ideális jövő megtervezésére.
E megállapítás lényegében ugyanaz, mint amelyre Chris Kayes és James Lester jutott az Everesten túrázókkal kapcsolatos vizsgálódásai során: a célokkal összefüggő erőfeszítéseinket és a jövőre vonatkozó terveinket többnyire nem a józan előrelátás és az alapos előkészületek jellemzik. Sokkal inkább érzelmi oldalról közelítjük meg azokat, mivel a bizonytalanság rendkívül kényelmetlenül érint minket. Minél inkább nem tudjuk, mit tartogat számunkra a jövő, és emiatt szorongunk, annál többet fáradozunk a nekünk tetsző jövőkép megvalósításán – nem mintha így könnyebben elérnénk azt, hanem mert így megszabadulhatunk a jelenben érzett bizonytalanságtól. „A bizonytalanság hatására idealizáljuk a jövőt – mondta Kayes. –Azzal biztatjuk magunkat, hogy minden rendben lesz, ha megvalósítom ezt a jövőképet.” A Mount Everest megmászásához természetesen gondos tervezésre és konkrét célra – a csúcs elérése – volt szükség. Ám Kayes szerint az 1996-os események arra utalnak, hogy a bizonytalansággal kapcsolatos ellenérzések miatt az egyensúly felborult, és a résztvevők végül túl sokat ruháztak abba, hogy elérjék a céljukat.
Szélsőséges mértékben félünk a bizonytalanság érzésétől –Dorothy Rowe pszichológus szerint még a halálnál is félelmetesebbnek tartjuk, ezért extrém, akár végzetes lépéseket is teszünk, hogy megszabaduljunk tőle. Ám amint e fejezet következő részében látni fogjuk, létezik hathatós alternatív lehetőség: megtanulhatunk együtt élni a bizonytalansággal, kiaknázhatjuk a benne rejlő lehetőségeket, hogy jobban érezzük magunkat a jelenben, és sikeresebbek lehessünk a jövőben. Ijesztő belegondolni, milyen sok, az életünket alapvetően befolyásoló döntést hozunk meg elsősorban azért, hogy az adott pillanat érzelmi kényelmetlenségét a minimálisra csökkentsük.
Vizsgálatképpen próbáljuk ki a következő önsanyargató gyakorlatot. Gondoljuk végig valamelyik jelentős döntésünket, amelyet később megbántunk: belementünk egy kapcsolatba, pedig sejtettük, hogy nem való nekünk; elvállaltunk egy munkát, amelyről visszatekintve már egyértelmű, hogy sem az érdeklődési körünkhöz, sem a képességeinkhez nem illett. Ha ezek valamelyike akkoriban nehéz döntésnek számított, akkor a meghozatala előtt valószínűleg átéltük a bizonytalanság gyomorszorító érzését is. Csillapodott az érzés, amint meghoztuk a döntést? Ha igen, akkor felmerül az a zavarba ejtő lehetőség, hogy a döntés meghozatalában nem elsősorban a racionális megfontolás volt a motiváló tényező, hanem a sürgető igény, hogy megszabaduljunk a bizonytalanságtól.
Forrás: Oliver Burkeman Túladagolt boldogság, 95 – 108 old
Kapcsolódó
Gondokodásunk formája | Charlie Obert
A pozitív gondolkodás veszélyei | Charlie Obert
Más platformokról
Amit elhallgat a pszichológia – az egyén felelőssége a boldogságért
Inside The Incredible Mount Everest Survival Story Of Beck Weathers
Beck Weathers – December 16, 1946 (Texas, USA)
THE 1996 EVEREST DISASTER – THE WHOLE STORY
The Gruesome Truth About The Climbers Who Die on Mount Everest
Dead Bodies used Landmark Travelers
NEHÉZ SZEMBENÉZNI AZZAL, HOGY KÖZÖNYÖS VOLTAM A HALÁLLAL – INTERJÚ KLEIN DÁVIDDAL
Ahol a holttest útjelző : a Mount Everest bizarr titkai (Dívány)
Miért hagyják hátra társaikat a hegymászók az Everesten? A pont, ahonnan nincs visszatérés
A BLOGOMBAN MEGJELENT FORDÍTÁSOKAT, ÍRÁSOKAT ÉS KÉPEKET A SZERZŐI JOGRÓL SZÓLÓ 1999. ÉVI LXXVI. TÖRVÉNY ÉRTELMÉBEN AZ ENGEDÉLYEM NÉLKÜL MÁSHOL KÖZZÉTENNI TILOS. EZ ALÓL KIVÉTELT KÉPEZ, HA CSAK AZ ÍRÁSOM ELSŐ NÉHÁNY SORÁT TÜNTETIK FEL, MAJD A FOLYTATÁSÉRT A BLOGOMRA KATTINTVA JUT EL AZ OLVASÓ! AMENNYIBEN MÁS FORRÁST NEM JELÖLÖK MEG, AZ ÍRÁSOK, FORDÍTÁSOK A SAJÁT SZELLEMI TERMÉKEIM, KERESKEDELMI FORGALOMBAN TÖRTÉNŐ ÉRTÉKESÍTÉSÜKHÖZ CSAK SZEMÉLYES EGYEZTETÉST KÖVETŐEN JÁRULOK HOZZÁ!
