“Vagy akadnak valahol iskolák, nemcsak felső – de felsőbb fokúak, negyvenéveseknek, amelyek éppúgy a rájuk váró életre készítenek föl, amint az alap, közép-és felsőfokú iskoláink a világ és az élet ismeretébe vezetik be fiataljainkat? Nem, a legmélységesebb felkészületlenséggel lépünk az élet délutánjába, sőt ennél is rosszabbul: eddigi ideáljaink és igazságaink hamis előfeltételezésével tesszük ezt. Életünk délutánját nem élhetjük ugyanazon program szerint, mint a délelőttöt, mert ami délelőtt sok, az estére megfogyatkozik, s ami délelőtt igaz, az estére már nem az.” C. G. Jung : Az élet delén
| Az ilyen leírások nagyon hasznosak lehetnek, de megvannak a korlátaik. Nem alkalmazhatók automatikusan,receptszerűen”. Bővebben: Mire jók, jók-e valamire egyáltalán az asztrológiai receptek? Mindenkinél más és más módon, a személyi horoszkóp sajátosságaitól függően nyilvánulnak meg.Tekintve, hogy a Föld jelenlegi népességetöbb mint 7 és fél milliárd, ennyi horoszkóp -variáció létezik. Beláthatod, hogy a szóba jöhető változatokat nem áll módomban egyenként kivesézni, komment formájában végképp nem. A TIÉDET sem 🙂 Kérlek tehát, ne tegyél fel olyan kérdést, hogy rád hogyan hat, mert nem fogok rá válaszolni. Az ilyen jellegű hozzászólások törlésre, szerzőik tiltásra kerülnek… |
“….Mindezekben a dolgokban az a legrosszabb, hogy okos és képzett emberek csak morzsolgatják éveiket, miközben az ilyesféle változások lehetőségéről mit sem tudnak. Teljesen fölkészületlenül kezdik el életük második felét. Vagy akadnak valahol iskolák, nemcsak felső – de felsőbb fokúak, negyvenéveseknek, amelyek éppúgy a rájuk váró életre készítenek föl, amint az alap, közép-és felsőfokú iskoláink a világ és az élet ismeretébe vezetik be fiataljainkat? Nem, a legmélységesebb felkészületlenséggel lépünk az élet délutánjába, sőt ennél is rosszabbul: eddigi ideáljaink és igazságaink hamis előfeltételezésével tesszük ezt. Életünk délutánját nem élhetjük ugyanazon program szerint, mint a délelőttöt, mert ami délelőtt sok, az estére megfogyatkozik, s ami délelőtt igaz, az estére már nem az. Túl sok öreget kezeltem ahhoz s pillantottam be lelkük titkos kamráiba, hogy ne lennék megrendülve ennek az alapszabálynak az igazságától.
Az öregedő embernek tudnia kellene, hogy élete nem hág magasabbra s nem terjed ki, hanem kérlelhetetlen belső folyamat kényszeríti ki az élet szűkebbre fogását. Ha a fiatalkorú túl sokat foglalkozik önmagával, az csaknem bűn, vagy legalábbis veszély, az öregedő embernek viszont kötelessége, hogy komoly figyelmet szenteljen legbensőbb önmagának. A Nap bevonja sugarait, hogy önmagát világosítsa meg, miután fényét egy világra pazarolta el. Ehelyett egy sor öreg inkább arra adja a fejét, hogy hipochonder, fösvény, elvek megszállottja, múlt idők magasztalója vagy éppen örök siheder legyen, mély-önmaga megvilágosodásának szánalmas pótléka, ami azonban elmaradhatatlan következménye annak az őrültségnek, amely szerint az élet második felét az első alapelveknek kell kormányozniuk.” C. G. Jung: Az élet delén (Mélységeink ösvényein, 17. old.)
Életünk olyan, mint a Nap pályája. Ereje reggel állandóan erősbödik, míg forrón és ragyogón eléri a delelőt. Ekkor következik az enantiodromia. (szerk megj: az ellentétek váltakozása; egyszer minden átcsap az ellentétébe) További állandó előbbre jutása erejének nem növekedését, hanem csökkenését jelenti. Más tehát a feladatunk egy fiatal emberrel, mint az öregedővel szemben. Az elsőnél elegendő, ha elhárítjuk az útból mindazt, ami a fölemelkedést és kiteljesedést megakadályozná; az utóbbinál azonban meg kell erősítenünk a hanyatlás feltételeit. Egy fiatal, tapasztalatlan ember könnyen azt gondolhatná, hogy járják csak az öregek a maguk útját, velük már úgysem történik semmi különös, életüket valójában már leélték, ők már csak a múlt megkövesedett oszlopai. Súlyos tévedés azonban feltételezni, hogy az életnek csak az ifjúsági, kiterjeszkedő korszakban van értelme, hogy például egy nőt a menopauza után “elintézettnek” tekinthetünk. Az emberi élet alkonyata legalább oly gazdag értelmű, mint a hajnala; csak értelme és célja egészen más.[42] Az embernek kétféle célja van: az első a természetes cél, az utódnemzés és a fajvédelemhez tartozó összes többi tevékenység, amelyek közé tartozik a kenyérkereset s a társadalmi helyzet is. Ha ez a fázis lefutott, kezdődik a második: a kulturális cél. Az első elérésében segít bennünket a természet és a nevelés; a másodikhoz szinte semmi sem segít. Sőt éppenséggel hamis becsvágy uralkodik az emberekben, amely azt diktálja nekik, hogy az öregnek is olyannak kell lennie, mint a fiatalnak, vagy legalábbis úgy kell tennie, bár legbensejében ebben már régen nem hisz. Ezért oly végtelenül nehéz és keserű sokak számára a természetes fázisból a kulturálisba való átmenet; görcsösen ragaszkodnak ifjúkoruk illúzióihoz, vagy gyermekeikhez, hogy ily módon az ifjúságnak legalább egy részét megmenthessék. Ez világosan látszik azoknál az anyáknál, akik életük egyetlen célját gyermekeikben látják, s úgy érzik, hogy a feneketlen semmibe hullanak, ha le kell mondaniuk gyermekeikről. Nem csoda ezek után, hogy sok súlyos neurózis kezdődik az élet alkonyán. Ez szinte második pubertás, vagy Sturm und Drang-periódus, amelyet gyakran kísér a szenvedély minden vihara (“veszélyes életkor”). E kor problémáit nem oldhatjuk meg a régi receptek szerint: az óramutatót nem lehet visszafelé forgatni. Amit az ifjúságnak a külvilágban kellett megtalálnia, és meg is talált, azt az öregedő embernek önmagában kell keresnie. Ez olyan probléma, amely az orvosnak sok fejtörést okoz.
A reggelből a délutánba való átmenet korábbi értékek átértékelése. A szükség arra kényszerít bennünket, hogy korábbi ideáljaink ellentétének értékét belássuk, eddigi meggyőződéseink téves oldalát felismerjük, eddigi igazságaink igazságtalanságát belássuk, és átérezzük, mily sok ellenállás, sőt ellenségesség van abban, amit eddig szerelemnek tartottunk. Sokan azok közül, akik az ellentétprobléma konfliktusába jutnak, mindazt, amit megelőzőleg jónak és követendőnek tartottak, elvetik maguktól, és megpróbálják korábbi énjük ellentétét élni. Pályaváltoztatás, válás, megtérés, mindenfajta pálfordulás a jellemzője ennek az ellentétbe való átlendülésnek. Az ellentéthez való ilyen gyökeres áttérésnek hátránya az a tény, hogy így a korábbi életet elnyomjuk, és újra éppannyira kiegyensúlyozatlan helyzetet teremtünk, mint előző állapotunkban volt, amikor a tudatos erények és értékek ellentétpárjai még elnyomottak, tudattalanok voltak. Valamint az előző korszakban az ellentétes fantáziák tudattalan volta neurotikus zavarokat okozhatott, most hasonló zavarokat fog okozni a korábbi bálványok elnyomása. Természetesen alapvető tévedés lenne azt hinnünk, hogy ha belátjuk egy érték értéktelenségét, vagy egy igazság igaztalanságát, ezzel meg is szüntettük az illető érték vagy igazság érvényét. Ezzel azok csak viszonylagossá váltak. Minden, ami emberi, relatív is, mivel minden a benső ellentétességen nyugszik, hiszen minden energetikus jelenség. Minden energiát szükségszerűen megelőz az ellentét, amely nélkül energia nem létezhet. Szükség van magasságra és mélységre, forróra és hidegre, hogy a kiegyenlítődés folyamata, amely maga az energia, létrejöhessen. Minden korábbi értéknek ellentétéért való megtagadására irányuló törekvés éppolyan túlzás, mint a korábbi egyoldalúság. Amennyiben azonban általánosan elismert és kétségbe nem vonható értékeket vetnénk el magunktól, veszteségünk végzetes lesz. Az így cselekvő ember értékeivel együtt önmagát dobja el Nietzsche kifejezése szerint.
Nem az a kötelességünk, hogy az eddigi ellentétévé változzunk, hanem a korábbi értékeket meg kell őriznünk ellentéteik értékének elismerésével együtt. Ez konfliktust és meghasonlást jelent. Természetes, ha valaki ettől erkölcsi és filozófiai szempontból egyaránt fél; ezért még az ellentéthez való átpártolásnál is gyakoribb kiút a megelőző állásponthoz való görcsös ragaszkodás. El kell ismernünk, hogy ez a különben igen ellenszenves jelenség bizonyos hasznot rejt azért magában az öregedő embereknél: legalább nem lesznek renegátok, megállnak a talpukon, és nem hullanak a bizonytalan zűrzavarba; nem lesznek bukott emberek, csak elszáradó fák – “a múlt tanúi”, finomabb kifejezéssel élve. De a kísérőjelenségek: a merevség, megkövültség, korlátoltság, a “laudatores temporis acti” (a régi idők magasztalói) fejlődésképtelensége nem szívvidító látvány, és káros is; hiszen az a mód, amellyel egy igazságot, vagy valamilyen más értéket képviselnek, annyira merev és erőszakolt, hogy magatartásuk visszataszítóbb, mint amennyire maga az érték vonzó – s így épp céljukkal ellenkező eredményt érnek el. Alapjában véve az ellentétproblémától való félelem merevíti meg őket: sejtik és magukban félnek Medardus barát rettentő testvérének megjelenésétől. Ezért lehet csak egy igazság, ezért lehet csak egyféleképpen cselekedni, különben nincs védelmünk a fenyegető összeomlás ellen, amelyet mindenütt sejtünk, csak magunkban nem. A legveszedelmesebb forradalmár bennünk van, s ezt tudnia kell annak, aki egészségesen akar átjutni élete második felébe. Kétségtelen, hogy így az eddig élvezett látszólagos biztonságot bizonytalan meghasonlott állapotra, ellentmondó meggyőződésekre cseréljük át. Az a legkellemetlenebb ebben az állapotban, hogy látszólag nincs kiút belőle. A logika szerint “tertium non datur” (nincs harmadik út).
A gyógykezelés gyakorlati szükségletei arra kényszerítettek bennünket, hogy útját és módját keressük annak, miképpen lehetne e tarthatatlan állapotból kijutni. Ha az ember egy látszólag legyőzhetetlen akadály elé kerül, meghátrál, szakkifejezéssel élve: regrediál. Visszakapcsol azokra az időkre, amikor hasonló helyzetben volt, és megpróbálja az akkor sikeres eszközöket újra alkalmazni. De az ifjúság hasznos eszközei az öregkorban semmit nem érnek. Segített-e azon a bizonyos amerikai üzletemberen, hogy visszatért korábbi munkájához? Nem segített semmit. Ezért a regresszió továbbmegy a gyermekkorba (ezért lesz gyerekes sok öreg neurotikus), és végül pedig egészen a gyermekség előtti korba. Első hallásra ez igen kalandos állításnak látszik; a valóságban azonban ez nemcsak logikus, hanem nagyon is lehetséges.
Míg a személyes tudattalan emlékképei bizonyos fokig feltöltöttek, hiszen átélt képek, a kollektív tudattalan archetípusai feltöltetlenek, mivel személyesen át nem élt formák. Ha a pszichikus energia regressziója még a preinfantilis koron is túlhaladva betör az ősök életének hagyatékába, akkor mitológiai képek, archetípusok[43] élednek fel. Eddig nem is sejtett belső világ tárul fel előttünk, és olyan tartalmak jelennek meg, amelyek esetleg a legélesebb ellentétet alkotják eddigi felfogásunkkal. E képek annyira intenzívek, hogy révükön természetesnek látszik, ha tanult emberek milliói teozófiával és antropozófiával foglalkoznak.
Tudatunkat annyira átitatta a kereszténység, hogy szinte az ő teremtménye; a tudattalan ellentétes álláspontot nem fogadhatja magába, egyszerűen azért, mert ez ellenkezik az uralkodó alapfelfogással. Mennél egyoldalúban, merevebben és megalkuvás nélkül ragaszkodunk az egyik állásponthoz, annál támadóbb, rosszindulatúbb és összeegyeztethetetlenebb lesz a másik, úgyhogy a kettő sikeres kiegyenlítésére pillanatnyilag kevés kilátás van. Ha a tudat az összes lehető emberi magatartásoknak legalább relatív érvényét elfogadja, már az ellentét sem annyira összeegyeztethetetlen. Ez az ellentét közben megfelelő kifejezésformát keres, pl. a keleti vallásokban (buddhizmus, hinduizmus és tanizmus). (C.G.Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába)
„Ha egy embernél végzetszerűen lép fel az önismeret követelménye, s azt mégis elhessegeti magától, akkor az ilyen negatív hozzáállás akár valóságos halált is eredményezhet. A szóban forgó követelmény ugyanis egyáltalán nem jelentkezne, ha járhatók volnának más, eredménnyel kecsegtető mellékutak is. Aki zsákutcába került, azt onnan csak az önismeret vezetheti ki. Ha azonban ezt elutasítja magától, akkor semmiféle út nem nyílhat meg előtte. Rendszerint nincs helyzetének tudatában és minél tudatlanabb, annál inkább ki van téve előre nem látható veszedelmeknek: nem tud kitérni majd egy autó elől, hegymászás közben valahol mellé lép, síelésnél azt hiszi, hogy egy kritikus hóbuckán még átjuthat vagy egy hirtelen betegség szegi életkedvét. A tudattalannak ezer módja van arra, hogy egy értelmetlen életet meglepően gyorsan kioltson. Az unio mentalis kapcsolata a halál okával ezért még akkor is kézenfekvő, ha a halál a szellemi megmerevedésben jelentkezne.” C.G. Jung: Alkímiai konjunkció
„…Az alapeszme szerint az emberi élet konfliktusokon alapul, és célja a spiritualizálódás, ami nem következik be önmagától, hanem fájdalom közepette születik meg. Ez az elképzelés fejeződik ki a Wotan -mítosz archaikusabb formájában, abban, hogy Wotan a fán lóg. Az örök vándor ő, aki az egész földet bejárja, a hevesség, a harag, a költői ihletettség istene, az ember folytonos és érzelmekben kitörő nyughatatlanságának megtestesítője. És ha ez az isten kilenc nap és kilenc éjjel lógott a fán, akkor logikus, hogy ő fedezi fel a rúnákat, ami megteremti az íráson alapuló kultúrát.
A tudatos személyiséget mindannyiszor megfeszítik, ahányszor csak konfliktusba kerül a fejlődés belső folyamatával. Ekkor helyzete megegyezik a fára felakasztott istenével, hiszen akarata ellenére ahhoz a tudattalan fejlődéshez láncolták, amelyből bár nem tud, de ki szeretne törni. Mindannyian ismerünk hasonló helyzeteket, ha olyasvalamihez szegeztek oda bennünket, ami nagyobb nálunk, uralma alatt tart és gátolja mozgásunkat.
Sajátos módon mutatja ezt az Attisz -mítosz, amely régebbi a megfeszített isten keresztény mítoszánál. Attisz, a Nagy Anya szeretett fia, aki maga is egy fajta isteni lény, hiszen nem vénül és nem öregszik, a ‘puer aeternust’ példázza, azt az örökké ifjú és szép istent, akit soha nem érint szomorúság, csúfság, emberi korlátoltság, betegség, halál. Az erős anyakomplexussal bíró fiatal férfiak is azt érzik életük valamely szakaszában, amit ez az isten, hogy az élet folyása nem engedi meg, hogy örökké ebben az állapotban éljenek. Meg kell halni. Az élet gazdagsága megmutatja nekünk az élet jelentőségét és csodálatos voltát, de tudjuk, hogy ez nem mindig lehet így. Tönkreteszi az élet másik oldala. Ezért az ilyen ifjú isten mindig fiatalon hal meg, fára felszegezve. A fa voltaképpen az anyja. A neki életet adó anyai elv visszanyeli a negatív formába, sötétség és halál az osztályrésze.
Néha ilyesmivel találkozunk annak a fiatalembernek a példájában, aki meg akar házasodni vagy munkába akar állni, és ráébred, hogy búcsút kell vennie gazdag ifjúságától és el kell fogadnia az általános emberi sorsot. Ezen a ponton vannak, akik inkább meghalnak balesetben vagy háborúban, hogy ne kelljen megöregedniük. A harmincas és negyvenes éveik közötti kritikus szakaszban belső fejlődésük nem áll összhangban az élethez való tudatos viszonyukkal, hanem fölébük kerekedik, és ebben a pillanatban konkrét vagy egy fajta szimbolikus halállal meg kell halniuk. Ez egyeseknél az élethez való viszony megváltoztatása, másoknál igazi halál, egy fajta öngyilkosság, ugyanis az én nem hajlandó föladni a tartását. Ez az a döntő pillanat, amikor a belső fejlődés ellenük fordult folyamata feláldozza őket. Ha a belső növekedés a tudat ellenségévé válik, akkor az emberben valami túl akar nőni ezen az ellenségen, amelyet nem képes követni, és ezért meg kell halnia A tudatos személyiség önakaratának meg kell halnia és alá kell vetnie magát a belső fejlődés folyamatának.” Marie Louise von Franz : Az árnyék és a gonosz a mesékben, 51 -52 old, Európa Könyvkiadó 1998
Kapcsolódó
Uránusz – Uránusz szembenállás: az utolsó esély ?!?
Szaturnusz visszatérések tematikus oldala
Szaturnusz és Plútó: az ember árnyéka
Kép: Tekin Türe fotómontázsa
A BLOGOMBAN MEGJELENT FORDÍTÁSOKAT, ÍRÁSOKAT ÉS KÉPEKET A SZERZŐI JOGRÓL SZÓLÓ 1999. ÉVI LXXVI. TÖRVÉNY ÉRTELMÉBEN AZ ENGEDÉLYEM NÉLKÜL MÁSHOL KÖZZÉTENNI TILOS. EZ ALÓL KIVÉTELT KÉPEZ, HA CSAK AZ ÍRÁSOM ELSŐ NÉHÁNY SORÁT TÜNTETIK FEL, MAJD A FOLYTATÁSÉRT A BLOGOMRA KATTINTVA JUT EL AZ OLVASÓ! AMENNYIBEN MÁS FORRÁST NEM JELÖLÖK MEG, AZ ÍRÁSOK, FORDÍTÁSOK A SAJÁT SZELLEMI TERMÉKEIM, KERESKEDELMI FORGALOMBAN TÖRTÉNŐ ÉRTÉKESÍTÉSÜKHÖZ CSAK SZEMÉLYES EGYEZTETÉST KÖVETŐEN JÁRULOK HOZZÁ!