„Sem a holtaknak sem az élőknek nem tesz jót, ha túl sok időt töltenek egymással” – üzente a nemrég elhunyt apa őt gyászoló lányának álmában. A világhírű jungiánus pszichológus, meseelemző (1915 -1998) haldoklók és az elhunytak hozzátartozóinak álmai feldolgozásával keresi a választ arra, hogy mi lehet a kapun túl. A magyarul sajnos nem elérhető tanulmány impozáns mitológiai, néprajzi anyagot is feldolgoz. Az alábbi fordításnak nincs közvetlen köze az asztrológiához, de szerves részét képezi a Skorpió , Plútó, Szaturnusz, Bak tematikáiának.
A vélemény fontos. A Tiéd is az. Mielőtt azonban hozzászólnál a Facebook-oldalon közzétett posztokhoz, kérlek tanulmányozd át gondosan a kommentelési etikettről szóló bejegyzést. Ezzel megelőzheted azt a mindkettőnk számára igen kellemetlen helyzetet, hogy hozzászólásod töröljem, vagy le kelljen tiltsalak az oldalról. Köszönöm.
(….) Valami azonban elvesztődik a halállal. Az érzelmekkel, vágyakkal és emóciókkal egyetemben szemlátomást az a valami is eltűnik, ami „emberi melegségnek” nevezünk. Ez néha azoknak a haldoklóknak az esetén is megfigyelhető, akiknek reakciói furcsán „távolinak”, „kötődés-mentesnek” tűnnek, mintha semmiféle emberi kapcsolat nem számítana nekik többé. Úgy tűnik, hogy e tisztulási folyamat révén megszűnnek az ego vágyakozásai, félelmei, sóvárgásai. Ez számomra is világossá vált egyik, három héttel apám halálát követő álmom révén. Váratlanul hunyt el, a távollétemben, és természetesen nagyon el voltam foglalva távozásának problémájával. A következőt álmodtam:
„Este tíz óra lehetett, odakint sötét volt. Meghallottam az ajtócsengőt és valahogy azonnal ‘tudtam’, az apám jön. Kinyitottam az ajtót és ott állt ő, egy bőrönddel. Visszaemlékeztem, hogy a Tibeti Halottaskönyv azt tanítja, hogy azoknak, akik hirtelen haltak meg, el kell mondani, halottak. De, mielőtt megszólalhattam volna, rám mosolygott és azt mondta: ‘Persze hogy tudom, meghaltam, de akkor már nem is látogathatlak meg ?’ ‘Persze, hogy meglátogathatsz, gyere be!’ – válaszoltam. ‘Hogy vagy most ? Mit csinálsz ? Boldog vagy?’ -kérdeztem. ‘Engedd meg, hogy emlékeztesselek: az, amit ti, élők boldogságnak neveztek, csak a ti fogalmaitok szerint létezik. Igen, a ti kifejezésetekkel élve, boldog vagyok. Bécsben vagyok (szeretett szülővárosa, ahova egész életében visszakívánkozott) és a zeneakadémián tanulok.’ – válaszolta. Aztán belépett a házba, felmentünk a lépcsőkön és be akartam kísérni egykori hálószobájába. De így szólt: ‘Ó, nem, most már csak vendég vagyok.’ – és felment a vendégszobába. Ott letette a bőröndjét, és azt mondta : ‘Sem a holtaknak sem az élőknek nem tesz jót, ha túl sok időt töltenek egymással. Most engedj el. Jó éjt.’ És egy gesztussal értésemre adta, ne öleljem meg, hanem menjek. Bementem a szobámba, mert azt hittem, nem kapcsoltam le a villanykályhát, ami tűzveszélyes lehet. Abban a pillanatban felébredtem. Nagyon melegem volt, verítékeztem.”
Jung objektív szinten [vagyis nem szimbolikus értelemben, mint amikor az álomalak az álmodó személyiség egyik részét jeleníti meg, hanem a konkrét személyre vonatkozóan -ford. megj] értelmezte álmomat és azt mondta ez az álom a tényleges apámmal kapcsolatos. Azt mondta, apám Bécsben van, szülővárosában, amit annyira szeretett. „Hazament” – ahogy mondogatjuk sokszor szimbolikus értelemben a halottakról. Apámnak jó zenei érzéke volt, de sohasem fejlesztette ezt a készségét. Úgy tűnt, mintha most olyasmit igyekezne bepótolni, amit életében elhanyagolt. De furcsa kijelentése azt illetően, „boldog-e” különösen fontos. Jelenlegi fogalmai a boldogságról nyilvánvalóan nagyon különböznek azoktól, amelyeket életében alkotott ezzel kapcsolatban. Az egyik breton tündérmesére is emlékeztetett, amelyben az élő megfigyelő azt hiszi, a Halál brutális módon összepofozza a feleségét, de amaz szerető csókokként éli meg őket. Az érzések szemlátomást annyira megváltoznak a halál után, hogy az élők nyelvén már alig-alig fejezhetjük ki őket.
Az álom másik, figyelemreméltó motívuma a túlmelegített kályháé a végén, valamint az, hogy ébredéskor borzasztó melegem volt. Jung magyarázata szerint az, hogy érintkezésbe kerültem a szellemvilág „hidegségével” erős fizikai ellenreakciót váltott ki. Ez egészséges védekezés volt a halál ragályos hidegségével szemben. [Jung] bővebben is szót ejt erről a motívumról egyik levelében. A levél címzettje fivére kísérteties jelenlétét érezte és beszélt is szellemével álmában. ( A férfi Nyugat – Afrikában halt meg egy balesetben) Ebben az álomban a fivér váratlanul egy tóba ugrott és az álmodó egy hangyabolyt vett észre. Eztán megszakadt a kontaktus. Az álmodó szerint ez olyan volt, mint amikor telefonbeszélgetéskor lassan csökken a térerő: tudjuk, hogy a másik még vonalban van, de egyre nehezebben és nehezebben vehetők ki szavai. Jung azt válaszolta neki, valóban a halott testvérével beszélt.
„Természetesen nem alkothatunk fogalmakat egy viszonylag időtlen és nem térbeli létezésről, de pszichológiai és empirikus szempontból ez a halottak folyamatos jelenlétében és áloméletünkre gyakorolt befolyásukban nyilvánul meg. Így tehát én a legnagyobb figyelemmel kísérem az ehhez hasonló élményeket, ugyanis nagyon sajátos megvilágításban láttatnak számos dolgot, amelyekről álmodunk, amikor is a ‘pszichológiai’ struktúrák egzisztenciális feltételekként jelennek meg. Ez a folyamatos jelenlét szintén csak viszonylagos, ugyanis néhány hét vagy hónap elmúltával a kapcsolat közvetetté válik vagy teljesen meg is szakad, jóllehet úgy tűnik, a későbbiekben sor kerülhet újabb, spontán találkozásokra. De ezt az időszakot követően a halott jelenlétének érzékelése voltaképpen megszakad. A kapcsolat nem veszélytelen, ugyanis túlságosan bevonja az élők tudatát ebbe a transzcendentális állapotba, amelynek a tudattalanba való süllyedés és a disszociáció jelensége lehet a következménye. Ez tükröződik a folyóhoz (tudattalan) levezető ösvényt megjelenítő álomképben. Ott egy hangyaboly, vagyis a szimpatikus idegrendszer (= a tudattalan legmélyebb rétege és – a rajzó hangyákra emlékeztető módon – a psziché elemeire való disszociációjának veszélye) aktiválódik…
Hozzátenném, hogy a fivérével való kapcsolatot illetően ez csak addig valószínű, amíg folyamatosan érzi a halott jelenlétét. De ezzel nem szabad kísérletezni a tudat dezintegrációjának veszélye miatt. Hogy a biztonságos oldalon maradjon be kell érnie a spontán élményekkel. Az ilyesfajta kapcsolatfelvétellel való kísérletezgetés azt eredményezi, hogy az ún. kommunikációk egyre butábbakká válnak [mi sem bizonyítja jobban az ún. halottlátók, médiumok és híveik kártékonyságát és ostobaságát – ford.] illetve a tudat veszélyes módon disszociálódik. Minden jel arra mutat, hogy a fivérével folytatott beszélgetés hiteles élmény, ami nem ‘pszichologizálható’ át. Az egyetlen ‘pszichológiai’ természetű zavar a tó és a hangyaboly. Nyilvánvaló módon ez volt az a mozzanat, amikor – feltehetően mindkét fél részéről – fenntarthatatlanná vált a két létforma közötti, hatalmas nehézségeket okozó kommunikáció.
Vannak arról tanúskodó élmények is, melyek szerint, hogy úgy mondjam a halottak beépülnek az élők élettani ( szimpatikus idegrendszer) folyamataiba. Ez valószínűleg a megszállottság különböző állapotait eredményezi.”
Saját álom motívumom a túlhevült kályháról (a fentebbiek kontrasztjaként) valószínűleg egy ilyesfajta bevonódás elleni pszichológiai védekezés lehetett. [Az álom] mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy az élők és a halottak világa nem kerülhet túl közel egymáshoz, mert valamiképpen kölcsönös veszélyt jelentenek egymásra.
Részlet Marie – Louise von Franz : On Dreams and Death/ Az álmokról és a halálról című könyvéből (112 – 113 old.)
A szerzőről:
Marie-Louise von Franz Carl Gustav Jung lélektani iskolájának prominens képviselője, nemzetközileg ismert és elismert szaktekintély. Münchenben, 1915 január 4-én született, osztrák vezérkari tiszt apa és német anya lányaként. A család 1918-tól Svájcban élt. Von Franz Zürichben végezte iskoláit, és szerzett doktorátust klasszika-filológiából.
Tizennyolc éves volt, amikor megismerte Jungot. Segítségére volt a mesternek latin és görög alkimista szövegek fordításában – ami kiváló nyelvtudást feltételez. Nem is csoda, hogy későbbi műveiben ismételten foglalkozik az alkímia mélylélektani hátterével, s egy-egy pszichológiai jellegzetességre az alkímiából vett utalással lobbant fényt.
Húszas éveiben már behatóan foglalkozott mesék lélektani elemzésével. Ez életművének másik nagy fókusza, ideértve a legendák interpretálását is, valamint a mítoszkutatást, hiszen mindezekben a közös emberi „őslélek”, a kollektív tudattalan nyilatkoztatja ki önmagának egy-egy jellegzetességét, sérülési és gyógyulási lehetőségét, veszélyeit és esélyeit. Hogy is hiányozhatna e sorból álmaink labirintusának s a legnemesebb értelemben vett önmegvalósításnak: az individuációnak, továbbá az idő és a halál elködlő határmezsgyéjének kutatása?
Amikor 1948-ban Zürichben megalakították a Jung Intézetet, a fiatal von Franz nem maradhatott ki az oktatói karból.
Marie-louise von Franz 1982 óta visszavonultan élt Küssnachtban, a Zürichi-tó partján lévő városkában, ahol Jung is élt, s ahol a Jung Intézet működik. 1998-ban halt meg.
Mintegy két tucat könyve és számos tanulmánya jelent meg, melyek jó részét több idegen nyelvre is lefordították. Némelyiket angolul írta.
Kapcsolódó:
Mars a Skorpióban: mélységeink ösvényein
Vénusz a Skorpióban: a boszorkány, a kurtizán és a lélekvezető
A Szaturnusz princípiuma és a depresszió
A Szaturnusz tanításai az akarattalan kihívásról
Így hozhatod ki a legjobbat a Skorpió Jupiter tranzitból
Szinkronicitások : a szép halál
A BLOGOMBAN MEGJELENT FORDÍTÁSOKAT, ÍRÁSOKAT ÉS KÉPEKET A SZERZŐI JOGRÓL SZÓLÓ 1999. ÉVI LXXVI. TÖRVÉNY ÉRTELMÉBEN AZ ENGEDÉLYEM NÉLKÜL MÁSHOL KÖZZÉTENNI TILOS. EZ ALÓL KIVÉTELT KÉPEZ, HA CSAK AZ ÍRÁSOM ELSŐ NÉHÁNY SORÁT TÜNTETIK FEL, MAJD A FOLYTATÁSÉRT A BLOGOMRA KATTINTVA JUT EL AZ OLVASÓ! AMENNYIBEN MÁS FORRÁST NEM JELÖLÖK MEG, AZ ÍRÁSOK, FORDÍTÁSOK A SAJÁT SZELLEMI TERMÉKEIM, KERESKEDELMI FORGALOMBAN TÖRTÉNŐ ÉRTÉKESÍTÉSÜKHÖZ CSAK SZEMÉLYES EGYEZTETÉST KÖVETŐEN JÁRULOK HOZZÁ!
